Háromra mélyelemezzük a cseh csapat kieséséhez vezető okokat. Hajtás után jön a játékosok, az edző, a csapatrészek, a taktika és a szisztéma ízekre szedése, majd természetesen az eltéveszthetetlen konklúzió levonása, mely zanzásítva így hangzik: a kurva életbe! Háárom.

Mert a kiesés elsődleges oka nem más, mint a balszerencse. A török válogatott ugyanis már térden volt, kezünkben a csőre töltött makkpisztollyal föléjük tornyosodtunk, mégsem húztuk meg a ravaszt. Olyanok voltunk, mint a filmekben a főgonosz, aki ahelyett, hogy szétfröccsentené a hős koponyáját, még vállalkozik egy keménykedő monológ elővezetésére, a hősnek pedig több se kell, már talpon is van újra.

A legkisebb királyfi szerepét remekül alakító török csapat pedig valóban hősies visszatérést produkált, hiszen légzésük lassú és szaggatott volt már, pulzusukat pedig alig lehetett kitapintani, amikor érkezett Petr Cech, és szokásával tökéletesen ellentétes módon a csatár elé ejtette a labdát, Nihat pedig belőtte, majd a megkövült cseh játékosok között két perc múlva eldöntötte a továbbjutást is.

Ahogy már korábban is jeleztük, a kiesésben jelentős részt vállalt Brückner kapitány is, aki a csapat játékához a második félidőben semmit hozzá nem tevő Kollert végig fent hagyta ahelyett, hogy egy kontráknál hasznosítható, pihent, gyors csatárt hozott volna helyette. Ilyen pedig ült a padon, nem is egy, akár Baros, akár Fenin remekül ellátta volna ezt a feladatot – így viszont utóbbi úgy utazott haza tegnap, hogy egyetlen percet sem játszott.

 Brückner Eb-n betöltött szerepéhez egyébként hozzátartozik, hogy sérülés (és nyugdíjba vonulás) miatt nem számíthatott azokra a játékosaira, akik a középpályás játékukba életet lehelhettek volna. Nagyon hiányoztak Rosicky ütempasszai (a szélsőkre semmiféle panasz nem lehetett), vagy Nedved hasznosan megtett 12 kilométeres futóteljesítménye a másik oldalról. Nélkülük az ősz mester is kényszerpályán mozgott, amit a körülményekhez képest igazából nem is oldott meg rosszul.

A cseh válogatott egy 4-5-1 (bizonyos értelemben 4-1-4-1) alapfelállásból kiindulva mozgott a támadásoknál jobban használható 4-2-3-1, és a védekezést elősegítő 4-3-2-1 formációk között, ez pedig vitán felül remek választás volt egy olyan csapat esetében, mely kiváló szélsőkkel és magabiztos védelemmel rendelkezik, ugyanakkor nincs irányítója. A siker és a kudarc közti különbséget most pont az a csapatrész hozta, amelyben a legjobban bíztak a csehek.

A védelem hátul tulajdonképpen jól zárt, de sem Grygera, sem Jankulovski nem jött fel annyit, amennyire szükség lett volna. Ha fel is kalandoztak, ez általában még az első félidőben történt, utána a visszább álló csapatban már nekik sem jutott lehetőség a támadások segítésére – igaz, nem is tűnt úgy, hogy ez céljuk lenne. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy mindkét szélsőhátvéd kiosztott egy-egy gólpasszt…

Védelem

Jankulovski a mindent eldöntő gólnál óriásit hibázott, sőt, a törökök elleni meccsen már plusz balhátvédet is kellett mellé hoznia Brücknernek. Mentségére legyen mondva, keveset játszott idén a Milanban. Ujfalusi tulajdonképpen eredményesen tört-zúzott hátul, de előre szinte egyszer sem merészkedett, és ugyanez elmondható a másik középső védőről, Rozehnalról is. Grygera hátul szintén hozta, amit kellett, de egyszer sem láttuk, hogy egy felfutás után lövőhelyzetbe kerülve megsütötte volna azt a híres jobbost, amit azért legalább néhányszor vártunk volna. Cechnek voltak bravúrjai (főleg Svájc ellen), és végig magabiztosnak tűnt, ezért is fáj nagyon, hogy végül tragikus hőssé vált.

Középpálya

Galásek, a tisztességben megvénült böllér sajnos tökéletesen alkalmatlan az előrejátékra, de a középpályán a labdák összegyűjtése még nem okozott neki gondot. A védelem előtti szűrő posztja kulcspozíció, tulajdonképpen nem is volt itt semmi baj, sokkal inkább a mellette legtöbbször szerepet kapó Polák játéka okozott csalódást. Ő ugyanis, ahogy korábban is írtuk, irányító középpályás, nem beállós, ezért azt vártuk tőle, hogy a labdakihozataloknál gyors passzokkal dobja majd támadásba a szélsőket, ebből azonban nem sok valósult meg. Hosszú percekre eltűnt, amikor pedig helyzetbe került, hibázott, így tulajdonképpen valóban kulcsszerepe lett a csehek játékában, csak nem úgy, ahogy reméltük. A két szélen Sionko és Plasil viszont az elkövetkező évek cseh válogatottjának meghatározó alakjai lesznek. Mindketten gyorsak és nagy teherbírásúak, emellett Sionko még ügyes is, rájuk igazából nem lehetett panasz – hacsak a Svájc elleni meccsen nem. A középpályások közül az ellenfél térfelén való labdaszerzés feladatát végző két játékos volt a legnagyobb csalódás: Matejovsky és Jarolim mindketten rettenetesen alacsony színvonalon játszottak, szinte mindegy volt, melyikük került éppen a kezdőbe, haszontalan futkározáson kívül nem sokat tudtak hozzátenni a játékhoz.

Csatársor

Ami nem volt sor egyszer sem az Eb alatt, sokkal inkább egyszemélyes one-man-show. Koller fejelt egy sokáig nagyon fontosnak tűnő gólt, de hajlott kora miatt ő már nem az a meccseket eldöntő játékos, Baros pedig hányattatott klubpályafutása ellenére a válogatottban mindig összekapja magát. Ez most néhány villámgyors megindulásra volt elég, de már ezzel is hasznosabb tudott lenni, mint langaléta csatártársa több esetben. A cseh gólkirály, Sverkos a nyitómeccsen győztes gólt szerzett, több lehetőséget viszont nem kapott, Vlcek pedig hiába állhatott be minden meccsen, momentumára sem emlékszünk.

Akárhogy is, azért a jövő bíztatóan fest Csehországban. A tavaly U21-es Vb-döntőt játszó cseh válogatottból már most többen ott voltak a keretben, és ha jól menedzselik a fiatalokat, akár újabb aranygeneráció is kinőhet belőlük – megtámogatva a még mindig fiatalnak számító, de már jelentős rutinnal rendelkező Rosickyval.

Hogy ez már a 2010-es világbajnokságra létrejön-e, azt egyelőre csak remélni tudjuk, abban azonban biztosak vagyunk, hogy ha úgy lesz, sokan fognak örülni neki, hiszen nem véletlenül a cseh az egyik legnépszerűbb válogatott Magyarországon is. Ha a remek hagyományok az új edzővel is tovább élnek, nincs okunk feltételezni, hogy ebben változás állna be.